Na, nem tudom hogy hogyan kezdjem, mert megint megfogott valamilyen végeláthatatlanul iszonyú és egyben a világon máshol nem létező boldogsággal elfogó érzés, ami úgy hat mint a drog. Többet, erősebben még, még akarsz, és egyszer csak azt akarod hogy körülvegyen,  márpedig óvatlanul is az életed részévé válik.Apám mondta:A zene akkor végül is egy drog? Nem igaz?
Mindezeket úgy mondom, hogy még mindig abban az állapotban vagyok, ahol érzem, ahogy
a szívem nem az átlagos ütemet veszi fel, hanem a zenéjét, komolyan olyan, mintha meglovagolnám azokat a hullámokat amiket gerjeszt a dal.Amikor a basszus megrezegteti az ágyam fenyőlemezeit, az felejthetetlen érzés.Nem , nem úgy kell elképzelni mint amikor egy mittom én hány voltos  vagy wattos hangszóró mellé ülsz, és arra vágysz hogy
kiszakadjon a dobhártyád, csak éppen annyira tekerem, hogy érezzem ahogy a levegő rezgése a fán át a testembe jut.Egy idő után azt vettem észre, hogy egyre nagyobb hangerőt akarok.
Nekem ha az agyamat darabokra kéne bontani, akkor ezeknek az élményeknek lenne egy olyan rész, aminek a neve az lenne:"A megmagyarázhatatlanul jó érzéseknek "
Nincs, még egyszer mondom, nincs rajtunk kívül olyan földi faj, ami fel tudná venni másnak a ritmusát.Ha ez nem lenne, zene sem létezne.Most nem kell izésről beszélni szerintem,
ugyanis az mindenkinek a maga dolga.De tételezzük fel, kimész egy AC/DC koncertre
vagy ha ő a kedvenced egy fluorra, érzed azt hogy megérte,s nincs még egy olyan csoda a földön mint a zene,ez a mellékhatás mentes extasy vagy ki minek nevezi.egy biztos.Amíg 
tudok, addig fogok zenét hallgatni.